Dread & Aftermath

Szép napot mindenkinek!

Meg is érkeztem a következő résszel,ami szintén szomorú...de a végét szeretni fogjátok!

Meg van a 10000 oldalmegtekintés,ami hihetetlen..olyan országokból kattintottatok ide,amire nem is gondoltam...csodásak vagytok..

Viszont a komik újabban megint kezdenek alábbhagyni....örülök a szokásos háromnak..nem arról van szó,de a feliratkozók közül 10!! nem komizik...ami kissé rémisztő...

Jó olvasást! 

Always in your hearts,Niky

~Gyönyörű vagy!Ne akarj tenni magaddal semmit,mert te így vagy tökéletes!~

~Most komolyan,te?Hozzád sem érnék,hülye pöcs!~

Folyamatosan ezek a mondatok jártak a fejemben.Nem mindegy ám hogy melyiket ki mondja.Utálom ezt,annyiszor szerettem volna meghalni már…de sosem vitt rá a lélek.Anyukám mindig tartotta bennem a lelket,tartja is még,viszont aki véleménye többet ér számomra bárki másénál, teljesen megaláz.Gyűlöl,a világ minden féle formájában utál,s én nem tudok ellene tenni.Szeretem,az első gimnáziumi nap óta szeretem,de neki csak egy szórakozás vagyok,akit minden szünetben megalázhat és röhöghet a nyomoromon.Nem tudok rá haragudni,egyszerűen nem megy,pedig annyira kellene.

Anyukám mindig azt mondta,hogy ne foglalkozzak velük,nincs értelme,de ő ezt nem értheti.Annyira nehéz ez…183 centit mértek az iskolában a magasságomra és hiába mondták nekem,hogy túl sovány vagyok…számomra az 58 kilogramm igenis sok….

Mit teszek a rágalmak ellen?Semmit…megpróbálom egy picit…mindig csak egy picikét lejjebb vinni a súlyomon,van olyan nap amikor nehezebb,de van amikor könnyebb.Mostanság már egyre nehezebb.Ezt a tanárok is észrevették.Nem tudok tanulni sem…állandóan a kinézetemmel vagyok elfoglalva.Enni sem sokat eszem,mondjuk úgy,hogy amit muszáj azt igen,de pár percen belül úgyis a vécében végzi,szóval felesleges betömnöm magamba.Ezzel tudok csak segíteni magamon,nem sokat de így hátha leszállnak rólam.

Nekem már az is elég lenne,ha nem szólogatnának be.Akkor is tudnám,hogy utálnak,de nem lenne ennyire rossz érzés az,hogy az akit szeretsz,még rád se merne köpni,olyan szinten lenéz.

Most is a vécékagyló felett görnyedve guggoltam és alig kaptam levegőt,de a sok gyakorlástól már egész ügyesen sikerült az öklendezések közt oxigénhez juttatni szervezetem.Annyira megkönnyebbültnek érzem magam-egy-egy ilyen alkalom után,hogy sokszor elgondolkodom,hogy másnak mi a felüdülés,ha nem ez?Üresnek érzed magad,mintha nem is léteznél.Ez akarok én lenni…egy SENKI.Inkább ne vegyenek észre,minthogy egész nap utánam koslassanak az idegen emberek.

-Zayn,kicsim,jól vagy?-kopogott be anyám.Kipattantak szemeim és köptem még egy utolsót majd lehúztam a vécét.

-P-persze anya,biztos elontottam a gyomrom.-válaszoltam,de tudtam ennyivel még nem fog lerázni.

-Ilyen sűrűn Zayn?Ne nézz hülyének!-megforgattam a szemeim.-Öltözz és elmegyünk az orvoshoz!-azonnal kinyitottam az ajtót,hogy ellenkezzek,de mire kiértem már nem volt ott ahol eddig.

-Anya,én nem megyek orvoshoz.Hányszor mondjam már,hogy semmi bajom sincs?Majd ha úgy érzem elmegyek…ne velem foglalkozz.-totálisan az ellentétét mondtam annak,mint amit éreztem,de nem tehettem mást.Ha anyám megtudja,már szól az osztályfőnöknek,ő az osztályban mondja el és már meg is van a következő ok amiért a banda szekálhat.Ebből nem kérek.

-Pedig igenis elviszlek!Ha kell berángatlak a kocsiba,de ilyen állapotban nem maradsz,Zayn!-visszajött a szobámba és megfogta a karom,de hirtelen rántottam ki.

-Anya,mondtam…

-Nem érdekel!Azt hiszed nem látom mit művelsz?Miért,fiam?Hm?Sosem mondasz el semmit,pedig tudom,hogy baj van.Én csak segíteni szeretnék,de úgy néz ki az anyaságban sem sikerült remekelnem.-hátat fordított,nekem viszont most esett le minden.Igaza van!Ha talán a legelején elmondok neki mindent nem történne ez…de olyan nehéz.Szabadságot érzek,folyamatosan ha egyedül lehetek vagy ha a vécé felett guggolok.Betegség.

-Ne mondd ezt,mert nem igaz.Csak…egyszerűen….-elhallgattam és lehajtottam a fejem.

-Ki bánt téged?-jött oda hozzám és olyan szorosan ölelt át,mint még talán sosem.Szemeim szúrták a könnyek és olyan egyszerű lett volna elmondani mindent neki.

-Én…a-a suliban…anya,én nekem ez…annyira….fáj.-szipogtam.Éreztem rázkódó testét,tudtam,Ő is sír.Neki sem lehet könnyű,de akkor mit mondjak én?-Jól van,menjünk el az orvoshoz.

-Zayn!Mondd el ki az?Szavakkal bántanak ugye?-bólogattam mellkasába.-Át teszlek máshová rendben?Kiveszek egy hónap szabadságot és helyrehozzuk oké?

-Nem…ne,anya.Ezt ne-nekem kell mego-megoldanom.Már csak egy é-évem van hátra….azt kibírom.

-Az is lehet,hogy már nem éred meg azt az egy évet,mert teljesen tönkreteszed magad miattuk.Gyere el az orvoshoz,és mindent visszaállítunk a régi kerékvágásba.-letörölte arcomról a könnyeket és elhalmozott puszikkal ugyanúgy,mint régen.

-És mondd,Zayn.Mióta vagy ilyen állapotban?Mármint úgy értem,hogy mióta érzed magad így?-az orvos velünk szemben ült én meg anya mellett.Az orvos középkorú,kedves arcú férfi volt,aki meglehetősen nyugodt állapotban kérdezett,holott én már rég kiabáltam volna,ha ilyen páciensem lenne,mint én.

-Pár hónapja…-válaszoltam halkan.Nem akartam válaszolni neki,de miután újra,s újra feltette ugyanazokat a kérdéseit,azután,hogy nem feleltem rájuk,a végén csak sikerült kicsikarnia belőlem a válaszokat.Okos…

-Hogyan érzed magad?Fizikai vagy lelki dühöt érzel?Mondd ki!-bíztatott és anya is megfogta a kezem,tudatva,hogy Ő itt van velem.

-Öhm…inkább mindkettő.Magam iránt érzek dühöt,tudja?-meglephettem a válaszommal mert erősen felhúzta a szemöldökét.

-Magad iránt?-bólintottam.

-Érezte már úgy,hogy teljesen felesleges?Hogy nincs miért,vagy kiért nap,mint nap felkelni?Én ezt érzem…mégis kétségek közt vagyok,mert pont az éltet aki bánt!Hülyeség,de csakis Ő van nekem….-lehajtottam fejem és egy kis boldogságot éreztem belül….igen.Tényleg azt,pedig kívülről csak a könnyeim csordogálása látszódott.

-Ezt kifejtenéd nekünk kérlek?-írogatott valamit a papírra és utána csakis rám szegezte  figyelmét.

-Csak annyit akarok,hogy ne fájjon….nagy kérés ez?-suttogtam,majd többet tényleg nem szólaltam meg.Nem is figyeltem a szavakra amiket felém szegeztek,csak a gyönyörű kék szempár járt a fejemben,amik az egyik pillanatban még kedvesen csillogva pillantottak íriszeimbe,a másik pillanatban megvetve,undorodva néztek rám.

Észre sem vettem,hogy egyedül maradtam.Gondolom,anyukám az orvossal beszél,de semmi kedvem a rimánkodásokat hallgatni…semmi.

-Zayn,tudod…az orvos mondott egy-két dolgot,ami nyilvánvaló volt de csak ő ismerte fel.

-Mit?-erre tényleg kíváncsi voltam,mit szűrt le belőlem a doki.

-Félsz saját magadtól,félsz az érzésektől,miközben a többi problémával is meg kell küzdj.Hagy segítsek neked,kérlek!-megfogta a kezem és simogatni kezdte.

-Anya,nekem ez…n-nem fog menni.Annyi ideje van ez…megszoktam már.Nem tudnék akárkinek elmondani bármit,s hiába állsz hozzám a legközelebb…már neked sem tudnám,ne haragudj.-sajnálón nézett rám.

-Viszont azt is mondta,hogy sportolnod kellene valamit.Lekötné a figyelmed és nem károsítanád magad.De azt,hogy nem eszel és hánytatod magad,abba kell hagynod!Semmiképp sem engedem ezt tovább.Ha kell én etetlek és ott ülök melletted,míg meg nem emészted.-szigorúan nézett a szemembe és erősen tartotta a szemkontaktust.Vesztettem.

Belementem hát.Viszont az edzéseket nagyon komolyan akartam venni.Heti hat óra nem tűnik soknak,de ha még mellette lesz tornaórám,akkor komoly izomláznak leszek viselője.Az elején.

Rettegtem viszont.Tudtam,hogy Niall…és a banda ide jár le..focizni.Meg fognak alázni,már tudom,de nem tehetek ellene semmit.Talán megvernek?Megölnek?Már ez sem érdekel…olyan szintre értem,ahonnan rosszabb úgy sem lehet.Legalábbis csak hittem,mert a következő nap,edzésen valami egész furcsa dolog történt…lehet,hogy nekem jó,másoknak nem…de azt tudom,hogy nem emlékszem sok mindenre.

-Na,nézd már Ry…a kis golyó letrappolt,hogy gurítsa a labdát!-meglepődött arcokat láttam,s igyekeztem nem arra figyelni,hogy Niallnek megint mi a fenéért ilyen gyönyörűek a szemei.A fenébe is.

-Mizu Zayn?Anyu is belátta,hogy duci a pici fia?-röhögtek ketten,majd visszamasíroztak Niall-hez,aki vigyorogva pacsizott le velük.Fájdalmasan,kifejezéstelenül nyeltem le az elhangzottakat,és mintha meg sem hallottam volna,mentem tovább.

-Ha itt jól akarsz szerepelni,fel kell kösd a gatyát,szivi!-a kis pöcs…vagyis a másik pöcs,Tim is megszólalt.Egészen közelről hallottam a beszólását.

-Igyekszek nem szégyent hozni rátok.-vágtam vissza,s láttam,hogy meglepődött,mert eddig még nem igazán válaszoltam nekik.

-Ajánlom is!Az alsódnál fogva vágunk ki ha keresztbeteszel nekünk!-eközben elkezdődött a bemelegítés.S azután a meccs…vagyis inkább csak egy erősítő meccs.

Elég rosszul éreztem magam,s nem csak az átható pillantások miatt,hanem fizikailag is.Hirtelen sok lehetett a bemelegítés…vagy fogalmam sincs mi lehetett a gond,de egyre gyengébbnek éreztem magam,s a fájdalom újra előtört.Ez nem lelki,hanem testi fájdalom volt.Próbáltam nem kimutatni,de mikor már a huszonkettedik körömnél jártam,kezdtem a csillagokat látni.

-Csak nem sok lesz?Ehhez a testhez sok edzés kell ám!És a te hájas pocikád se két perc alatt fog eltűnni!Nyomás!-Ry beelőzött és megbökte a mellkasom.Éreztem,egyre jobban,hogy nem fogom bírni.A meccs kezdetekor sem voltam toppon,sőt.A szívem kicsit sem ritmusosan dobogott és azt hittem bármelyik pillanatban összeeshetek.Tartottam magam…az első tíz percben.De mikor Niall elém jött és átvette a labdát-ugyanis ellenem játszott-berakta a lábát enyéim közé s akkorát estem,ami egy átlag embernek semmi sem lenne,de nekem már a levegővétel is nehezemre esett.Ennyi volt.Fejem gyönyörűen koppant egyet a műfüvön,s kótyagos pillantással körbetekintettem még egy fél pillanatra,de átadtam magam a sötétségnek,s csak a körülöttem lévő hitetlenkedést és kiabálásokat hallottam…később mintha anyám is közte lett volna,de ezt valószínűleg beleképzeltem.

Niall szemszöge:

Egyszerűen fogalmam sem volt,mit is kéne tennem.Ahogy meghallottam a kiabálásokat mögülem,megfordultam és Zayn-t láttam elterülni ugyanazon a részen,ahol kicseleztem.Nem is történt igazából semmi nagy dolog,de Ő nem kelt fel.Kezdtem pánikolni.Odarohantam hozzá,ám ledöbbentett a látványa.A pólója fel volt gyűrődve és pont rá lehetett látni alhasára illetve karjaira.Rettenetesen vékony volt.A bordáira szinte rá volt simulva a bőre,egy deka izom,s háj sem volt rajta….de a keze..Letérdeltem elé és megfogtam őket,de azonnal el is rántottam,mert szinte éreztem ahogy az Ő tettei megsebzik az én kezemet is.Az egész alkarja szét volt vágva…a nagyrésze friss seb volt,de rengeteg behegesedett illetve begyógyult seb is volt rajta.Elszörnyedve néztem rá…de felfigyeltem a nyugalomra,ami körülvette Őt.Sokkosan kezdtem kapkodni a nyaka felé,de valamiért sehol sem találtam a pulzusát…nem vett levegőt.

Mi tettük…mi tettük ezt vele.A felismerés mellbevágott és undorodtam magamtól.Hogy tehettük ezt?Hogy lehettünk ilyen kegyetlenek?Pont vele?Miért nem védtem meg sosem?Mi akadályozott meg benne?Talán a féltés….nem..a félelem.A népszerűség elvakított,s nem mertem vele lenni,úgy,hogy tudom,a többiek utálnának ezért…De mégis..jobb ez így?Semmiképpen sem.

Leszartam azt,hogy mindenki engem néz,illetve Őt,ahogy a földön fekszik.Fölé hajoltam és szájához érintettem sajátom,hogy levegőt juttassak tüdejébe.Mellkasához szorítottam kezem és folyamatos pumpálással tízesével nyomtam fel-le.Aztán ismételten megkíséreltem ezt…kezdtem egyre jobban félni.

-Mi lesz már,baszdmeg,hívjátok már a mentőt idióták!-undorodva néztek rám,de az edző azonnal tárcsázta is a segélyhívót.Hangos kiabálást hallottam közeledni.Méghozzá ha jól tudom Zayn anyukájáét.

Ott feküdtünk a földön…a pályán,én pedig hevesen,egyre jobban kétségbeesve fújtam a szájába a levegőt,illetve pumpáltam a mellkasát.

-Mit tettek vele?Nem voltam elég világos,hogy ma nem edzhet?Anorexiás…ő…nem csinálhatta volna..Ő..nem.Zayn.-sírta egyre meggyötörtebben az asszony és Zaynhez hajolt,aki még mindig nem adott semmi jelet.-Kicsikém…miért tetted?Mondtam…hogy hogy ne.Nem hagytad abba a bulímiát….ne-nem.Mi-miért nem…-könnyes szemekkel néztem rá…mire egy nagyot csapott Zayn mellkasára..pont mikor a szájába fújtam a levegőt.Zayn hirtelen köhögött fel,s aztán nyöszörögve fordult anyja felé.-Zayn,Zayn…kicsim.

Felálltam onnan és átadtam a helyet a mentősöknek..rárakták a hordágyra,s sietve,alig pár perc leforgása alatt siettek vele a kórházba.

Még mindig lefagyva álltam a pályán,s mindenki engem nézett.Semmi nem tudott érdekelni,csak az,hogy ezt mi tettük vele!Anorexia…bulímia…orvosok…Hogy lehettem ilyen önző és felelőtlen?Ha szeretném Őt,nem tettem volna ezt…pedig…pedig…

-Niall?-Ry megfogta a karom,de kikaptam onnan.

-Hagyj…-mérgesen meredtem rá.

-Mégis mi bajod?Nem ezt akartad?Láttam mennyire gyűlölted Őt…most csak könnyebb nem igaz?-elszörnyedve néztem rá.Én tényleg ilyen lennék?Ezt látta rajtam az egyik legjobb haverom?Hogy lennék képes utálni Őt,mikor semmit sem tett ellenem soha?Egyetlen rossz szót nem szólt,pedig mennyiszer megtehette volna!?Csendben tűrt,s észrevétlenül tette tönkre magát pár hét alatt.MIATTUNK!MIATTAM!

-Mi csináltuk ezt vele…én.Nem tehettem ezt..nem.-térdre estem és sírni kezdtem.Arcom tenyerembe temettem és hagytam,hogy könnyeim lefolyjanak az államig.-Miért tettem ezt,vele?Pont vele?-csapot-papot otthagyva álltam fel és rohantam kifelé.

-Hova mész Niall?-hallottam meg Tim kiabálását mögülem.

-Hozzá…leszarom Tim…muszáj..szeretem.-otthagytam őket és úgy,izzadt ruhában loholtam a kórház felé,s amint beléptem egyből megtudakoltam a hollétét.

-Trisha?-hangom halk volt és rekedt,de épp meghallotta.Ráhajolva sírt Zayn ágyán,s elrettentő látvány volt,ahogy az említett csak úgy…feküdt ott.

-T-te ki vagy?-lehunytam szemeim.

-Először csak annyit mondok,hogy ez mind-mutattam Zayn felé-miattam történt.Én…-lehunytam szemeim és egy mélyet szippantottam.-Én rettenetesen sajnálom ezt…mindent.Féltem..és egyszerűen nem volt merszem mellé állni,mikor Zayn-t bántották a társaim.Én..csak szeretném neki ezeket elmondani,de legfőképp azt,hogy sajnálom…és szeretem Őt.-csak álltam vele szemben..velük szemben,de nem mertem odanézni.Féltem,hogy elítél..jogosan.

-Nézd…-itt elakadt.

-Niall,Niall Horan.-bólintott,erre már felnéztem.

-Nézd,Niall.Remélem,hogy tudod,Zayn élete romokban van…nem is tudod elképzelni milyen rémes heteken van túl..orvoshoz jártunk.Kezeltettük az étkezési zavarait.És a lelkét is ápoltuk…amennyire tudtam ott voltam mellette..Mérges vagyok rád,Niall.Nagyon,de tudom,hogy Ő nem fog rád haragudni,rettenet nagy szíve van…s csak egy valamit nem értek.-csillogó barna szemeivel az én kékjeimbe nézett,s kérdőn néztem rá.-Amikor először voltunk a specialistánál,mondott egy elég furcsa mondatot,amit eddig nem értettem,de most már rájöttem.Zayn sosem volt még szerelmes…de ha jobban a dolgok mögé nézünk,meg is van a válasz.Ő egy különleges fiú,és mindig más akart lenni,mint a többiek.Ezért is lepődött meg az orvos is mikor megszólalt.

-Mit mondott?-leültem mellé,s kicsit könnyebbnek éreztem magam,hogy Trisha már nem haragszik annyira.

-Azt,hogy hiába érzi azt,hogy egy értéktelen ember,Ő akkor sem érti a dolgait és utálnia kellene azokat,kik bántják Őt..titeket…Ő mégsem haragszik rátok,mert ti éltetitek Őt…Nem ezekkel a szavakkal mondta,de annyira megtörtnek látszott és keserűnek,hogy megértettem.Téged szeret.-döbbenten néztem rá.Hogy engem?Mégis hogyan szerethetne engem,mikor annyi ideig sértegettem őt…

-D-de,mégis..Ez biztos?Nem csak egy félreértés az egész?-megrázta a fejét mosolyogva.

-Azért annyira ismerem már a fiamat,hogy tudja mi is lehet a baja.Szeret téged,s ezért nem végzet magával…megtehette volna,de miattad nem tette.Sosem mondta ki,de látom rajta,hogy van neki egy valaki,aki miatt ezeket a dolgokat csinálja…Te.-nevetségesen abszurd helyzetnek tartottam ezt az egészet,de mégis volt benne valami igazság is.

-Akkor nem bánja,ha…-mutattam kettőnkre.Mármint Zaynre és magamra,jelezve,hogy egy kicsit szeretnék vele kettesben lenni.

-Tegezz nyugodtan,s igen,persze.Már megyek is.Kint leszek,ha van valami hír szólj.-bólintottam,s leültem oda,ahol eddig a feketehajú édesanyja ült.

Annyira meseszépnek találtam Őt.Nem is értem,miért tettem azokat a dolgokat…az ismertség,a népszerűség a suliban annyira ellepte az agyamat,hogy nem tudtam ép ésszel gondolkozni és olyanokat tettem,amik valóban megbocsájthatatlanok.

Kezem az övébe csúsztattam,s közelebb ülve hozzá megéreztem finom parfümjének illatát.Annyira idióta voltam.Egy barom,s tényleg remélem,hogy képes lesz nekem megbocsájtani.Olyan sápadt volt a bőre,szeme alatt karikák éktelenkedtek és szakadozottan szuszogott lecsukott szemekkel,melyek néha-néha megrebbentek.Szép hosszú szempillái kunkorodva hajoltak felfelé,s szép ívelt ajkai koronázták meg a gyönyörű arcot,a szemöldökei mellett….olyan szép bőre volt.Az ablakról átszűrődő fény megvilágította arcát,s a pihéket,melyek már kezdtek borostává alakulni.

Nem is vettem észre,mikor nyitotta ki szemeit,csak arra lettem figyelmes,hogy csillogó íriszei enyémbe fúródnak és megrémülve lesik minden mozzanatom.

-N-niall?-köszörülte meg torkát.-M-mit csinálsz i-itt?-édes volt ahogy dadogva próbált beszélni,de nem tudtam elvenni ajkairól a szemeim.

-Csak…egy kis ideig hagyd…hogy csak megtörténjen,utána megbeszélünk mindent.-értetlenül nézett rám,de egy szempillantás alatt eltüntettem köztünk a távolságot,s forró ajkaira tapadtam.Hihetetlen érzés volt érezni övéit a sajátjaimon…finom és káprázatos.Valóban az…igazi.Mert ha csak megkóstolod,csak többet és többet akarsz majd..velem is így volt.Kellett nekem.Mindene.

Hülye voltam…de remélem,hogy lesz esélyem helyrehozni ezt…Az pedig nem érdekel,hogy a többiek mit mondanak.Majdnem egy élet ment tönkre..egy nagyon fontos élet,csak az miatt,hogy mit vár el a társadalom..

Hát ezentúl nem érdekel..Csak Zayn lesz számomra az első,s ha meg sem bocsájt..addig teperek,míg meg nem teszi.Ez egy nagy lecke volt számomra,s majdnem elveszítettem Őt.Nem kerülhetünk még egy ilyen helyzetbe…többé nem.

Zayn szemszöge:

-Szeretlek…csak féltem,tudod.A többiek,az iskola és a tanárok véleményétől.Egyszerűbb volt ez a módszer,de tudom,hogy nem szabadott volna,egy rohadt szót sem kiejtenem ajkaimon,ami téged vagy a családod,vagy akárki veled kapcsolatos személyt érintett.Ha meg tudsz…mert remélem meg tudsz bocsájtani nekem,esküszöm az égre,vagy bármire,hogy soha,de soha nem teszek majd olyat,ami…-nevetve-hosszú idő után nevetve-raktam ujjam a szájára,mely nemrég még az enyémeken táncolt.

-Kuss legyen!Fogd be és csókolj meg!-meglepve tántorodott meg,de aztán fölém hajolt és életemben másodszor csókolt meg úgy,hogy azt mondja szeret.Képes vagyok neki megbocsájtani,de tudom,hogy rögös utat kell még bejárnunk ahhoz,s rengeteg együtt töltött időnek kell még eltelnie ahhoz,hogy olyan bizalmat adjak neki,amivel el nem engedném Őt,de kezdetnek az is megteszi,hogy tudom,szeret.Legalábbis,ezt állítja,de hogy tényleg így van-e,csak napok,hetek múlva fogom megtudni ténylegesen…

Én csak azt tudom,hogy szeretem,s ha a betegségem és az embertelen életmódom nem is tűnik el egyik napról a másikra,Ő ott lesz…valószínűleg…hogy segítsen és együtt másszunk ki a gödörből,melyet Ő ásott ki…

Nem fogom Őt hibáztatni,de a tüske örökre benne marad a szívemben,bármennyire is fogom Őt szeretni még ezután…bár kétséges,hogy ennél lehet-e jobban.Minden egyes porcikájáért odavagyok.A haja,a pisze orra,a csókolni való ajkai és a kedvencem,a lelkemig hatoló tengerkék íriszek…ja és persze a borostás hófehér arc.Gyönyörű példányként van mellettem egy angyal..

Sajnos a félelem miatt rengeteg szenvedésnek lettünk kitéve,de a következmények jól sültek el.Nekem már csak ez számít,meg persze Ő…senki más.Többé már nem.