2016. július 31., vasárnap

My Painful Is My Happiness

Sziasztok,
hoztam is a részt, ami egy kért sztori, méghozzá Dorothe Horan-é. Remélem tetszik majd és nem lett olyan depressziós, mint amilyennek érzem :D
Lehet kérni sztorikat! Bármit elfogadok, ötlet, kép, zene…
Kezdek ám kifogyni, épp ezért örülnék egy kis visszajelzésnek.
( A végéért ne haragudjatok, szerintetek mi volt Harry reakciója a hírre? )
Jó olvasást!
xxx Nicole E.

Képtalálat a következőre: „harry styles crying”

Ijedten ugrottam egyet és kiesett a penge a kezemből, de előtte sikerült jó mélyre vágnom. Basszameg. Ömlött a kezemből a vér és hiába szorítottam le, csöpögött a frissen fényezett hófehér csempe, ami a fürdőszobát fedte. Liam hangja megijesztett és így sikeresen hagytam magamon egy valószínűleg maradandó heget, fasza. „Harry ez így nem lesz jó! Keresned kellene egy szakembert!”
Ch. Könnyű mondani.
-Hagyj békén. –mondtam kótyagosan. Megszédültem hirtelen, de tudom ilyenkor mi a teendő. Szerencsére utánanéztem mit kell tenni, ha véletlen túlzásba esek. Megnyitottam a jéghideg vizet és alátettem a csuklómat. Fel tudtam volna ordítani a fájdalomtól, de csak tűrtem. Az én hibám. Az én fájdalmam. Megérdemlem. 
Gyorsan töltöttem egy pohárba is vizet és ahogy van, egy szuszra megittam. Muszáj pótolnom a sok elvesztett vért, mert kórház lesz a vége, amit nagyon nem szeretnék. Egy ember tudna segíteni, de hogy is kérhetném, ha Ő nincs itt? Nem is keres!
Nagyot sóhajtva vettem ki hideg karom a víz alól, s megnéztem vérzik e még. Már csak szivárgott, ami nagyon jó jel, de a biztonság kedvéért még visszatettem, hogy teljesen elálljon. Ittam még egy kis vizet, majd megmostam az arcom. A tükörbe alig mertem belenézni, utálom, hisz úgy nézek ki, mint egy rossz hajléktalan. Szemem alatt már nem fekete, hanem kék foltok éktelenkedtek és a szemem véreres a sok sírástól. Örülök, hogy még nem remegek, mint egy elmebeteg.
Raktam egy kis betadint és gézlapot a sebre, majd ezt körbetekertem fáslival, s erre ráhúztam a pulóverem ujját. Nagyot sóhajtva hajoltam le, hogy vizet törlőkendővel feltakaríthassam a majdnem odaszáradt vért a padlóról. 
-Miért csinálod ezt? A rajongók tőlünk kérdezgetik a te problémáid, ez nem fog így menni tovább! –korholt le, mikor kiléptem az ajtón. Hát persze, mert Ők nem tudják a háttértörténetet.
-Liam, nem érted. Nekem akkor az életem ment tönkre, nem akarom itt hagyni a bandát, de…nélküle…én megpusztulok. –sírtam el magam ismét, de a szemembe hasított a már jól ismert fájdalom. Utálom ezt. 
-Szerinted nekünk nem hiányzik? Zayn tonnaszámra szívja a cigit, én pedig próbálnám helyrehozni a három főre csökkent bandát. Mi négyen vagyunk egészek és nem hiszed el, de nekünk is ugyanúgy fáj, ahogyan neked. –könnyes szemekkel nézett rám.
-De én szeretem Őt, basszameg. Az életemnél is jobban. –kiáltottam a szemébe. –Miért tette ezt velünk, Miért tette ezt velem? –átölelt és hagyta, hogy kiengedjem a zokogásom. Nem bírom tovább. Bele pusztulok!
-Sajnálom Harry! Nagyon sajnálom. –szorított és egymás vállán sírtunk míg el nem apadtak a könnyeink.

Három héttel később talán kicsivel javult a helyzet. Már nem naponta, hanem kétnaponta veszem elő a pengét és pár falat már lemegy a torkomon, de akárhányszor meglátom a kakaóstobozt, a tejesdobozt, a teát, vagy bármi olyat, amit szeretett, elfog a sírógörcs. Az az igazság, hogy teljes mértékben én vagyok a hibás. Ha észreveszem a jeleket, amiket mindig kimagyarázott valamivel. Ha nem hiszem el a szavait, talán még most is itt lenne velünk. Ő a mindenem, s képes volt feladni a bandát, a barátait, a szerelmét. Nagyon remélem, hogy valóban szeretett, hiszen annyiszor elmondta, hogy már sokszor idegesítő lehetett volna.
Louis William Tomlinson az életem értelme, és ez nem is fog változni míg világ a világ. Abban hittem, hogy meggondolja magát, avagy legalább leül velünk és megbeszéljük a miérteket. Még ha így lett volna! Egyik napról a másikra távolodott el tőlünk, majd végül tőlem is. Arra ébredtünk egyik nap, hogy sehol sincs. Elment, s egy üzenetet sem hagyott. A menedzsment, a testőrök, a stáb…mindenki megdöbbent, de mivel a szerződés aláírásra került, már nem lehet visszafordítani a tényeket.
Miért ilyen nehéz elengedni? Miért kell szeretnem minden porcikámmal?
-Miért gubbasztasz itt megint? –Zayn jött be a szobába, ahol egy kicsit, ha nagyon koncentráltam, még lehetett érezni azt az imádott illatot, melyet még halottan is képes lennék felismerni.
-Hiányzik. –sóhajtottam. Nem fogsz sírni! Most az egyszer nem!
-Tudom, Hazz! Nekünk is, de tudom, hogy neked a legjobban. Hidd el, hogy szeret téged. Valami nyomós oka lehetett, ha ezt képes volt megtenni. Ne aggódj, el fogja mondani. –behunytam szemeim és magam elé képzeltem kicsi alakját. Kis bozontos barna haját, melyet úgy szerettem túrni. Édes illatát, melyre annyiszor keltem fel. Gyönyörűen ívelt piros, vékony ajkaira, amiket annyiszor haraptam véresre, hogy volt példa olyan szeretkezésre, ahol nem csókolhattam meg. A szemeire, amiket annyira imádok, olyan kék, mint a fényes óceán, mikor rátükröződik a júliusi déli nap. 
-Meg fogok őrülni, Zayn! –suttogtam.
-A testvérem vagy, Haz, és nem fogom hagyni, ahogy Liam sem, hogy tönkretedd magad. Nagyon szeretlek, de tényleg szükséged lenne egy olyanra, akivel képes vagy beszélgetni. Aki meghallgat és nem ítél el. – összeszorítottam szemeim. Ha nincs más mód. Meg akarok szabadulni ettől a fájdalomtól vagy beledöglök.
-Rendben.
-Bátorkodtam neked kérni egy időpontot. A London Bridge Kórházban, holnap egykor van időpontod Dr. Martisol-hoz. Nem haragszol? –halványan elmosolyodtam.
-Nem, dehogy. Köszönöm Zayn. Ha ti nem lennétek, már én sem. Annyira…fáj. –sírtam el magam, de a szemem is fájt, őrjítően.
-Gyere ide. Tartsunk össze, mert már csak egy trió van. Ha vége lenne…hát szerintem elvesznék a nagyvilágban. –megveregettük egymás hátát és együtt szipogtunk. Az eszmecserénknek Liam vetett véget, mikor meghozta a négy megpakolt zacskót, melyek telis tele voltak friss péksüteménnyel és sok – sok édességgel…többek között. Talán tényleg sikerülhet kilábalnom ebből a helyzetből?

Zayn és Liam is velem jött a kórházba, de természetesen nem jöhettek be. Mondtam, hogy várjanak meg kint a kocsiban, ez az én játszmám, egyedül kell végigmennem rajta.
A recepción máris problémába ütköztem.
-Jó napot! Harry Styles vagyok s Dr. Martisol-hoz jöttem. –szemöldökét összehúzva nézett rám a középkorú nő.
-Elnézést, de itt valami tévedés lesz. Dr. Martisol már nem dolgozik ebben a kórházban. –meglepődve néztem rá. Basszus.
-És…esetleg, más pszichológus, aki tudna fogadni? –sóhajtott és bepötyögte a gépbe.
-Öhm. Dr. Horan, viszont szünete van, ezért fel kell csörögnöm neki, addig üljön le kérem! –idegesen tördeltem az ujjaim. Izgultam. Hallottam a hölgyet, hogy feltelefonált az orvosnak, és az arckifejezéséből ítélve fogad.
-Rendben van. A második emeleten a 302 –es szobában várja Önt. –fapofával nézett a szemembe.
-Köszönöm, minden jót! –lassú léptekkel mentem fel a lépcsőn és mélyeket lélegeztem. Bevallom féltem ettől az egésztől. Fogalmam sincs milyen lesz, még életemben nem voltam pszichológusnál. Öreg, dagadt vén fószer, akit nem érdekel az életem, csak turkáljon az agyamban? Ha tényleg így van, megfojtom Zayn-t és addig kepesztek, míg Louis meg nem magyarázza a miérteket.
Mikor felértem, háromszor bekopogtam és vártam, hogy belülről nyitódjon az ajtó. Erősen meglepődtem, mikor az elmémben felreppent dagadt fickó helyett egy nagyjából velem egykorú, festett szőke, ragyogó kékszemű férfi állt velem szemben. A döbbenetemből hangja zökkentett ki.
-Harry Styles? –bólintottam és kezet ráztam vele. –Hallottam a kis kavarodásról. 
-Ó, igen. Az egyik barátom kérte az időpontot, de kicsit elnézte a nevet. –a doktor halványan mosolygott, majd intett, hogy foglaljak helyet. Feszengtem, de próbáltam lazán kezelni a helyzetet, ezt nem lehet.
-Először is bemutatkoznék, aztán pedig te is. Oh, és nem gond ha tegeződünk? Úgy sokkal könnyebb lesz. –mosolygott, mire bólintottam egyet.
-Niall Horan –nek hívnak, és csupán másfél éve rendelkezem ezzel a pozícióval, azaz a pszichológiai titulusommal. Bár nem látszik, huszonhat éves vagyok és bár elég pozitív kisugárzásom van, nem minden olyan aminek tűnik. Természetesen nem vagyok sem gyilkos sem arrogáns bunkó, de jobb félni, mint megijedni. –nem bírtam tovább, felnevettem halkan.
-Rendben, rendben. Nem egy normális pszichológus lehetsz, ez biztos. –felnevetett.
-Valóban nem. Mesélj te, mi a te életed története? –sóhajtottam. Nincs veszíteni valóm, sikerülni fog! Harry! Sikerülni fog!
-Harry Styles vagyok, a One Direction énekese. Nagy hírnévre teszek szert, de mostanra, huszonhárom éves koromra, úgy érzem nekem sok. Pár héttel ezelőtt még tényleg kiegyensúlyozott életem volt, a másik három bandatársammal együtt, de fokozatosan változott valami. – kíváncsian figyelt, és nem kérdezett. Nem azért vagyok itt, hogy a kérdéseire válaszolgassak, elmondom és kész. Így sokkal egyszerűbb lesz, remélem. –Louis és én, khm, majdnem két éve alkot..alkottunk egy párt. –nem mertem felnézni, hiszen azért nem mindenki tudja meg ezt tőlem. A reakciójára nem vagyok kíváncsi. –Ő életem szerelme. Még sosem találkoztam olyan emberrel, mint Ő, egyszerűen…tökéletes számomra. Persze, tudom, hogy nincs tökéletes ember, de nekem Ő az. –mosolyogtam, mert elémtárult a gyönyörű mosolya, ami minden éjjel a szemem előtt lebeg, sőt, nappal is.
-És mi az, ami ennyire tönkretett lelkileg? –jegyzetelt valamit, és figyelt. Végre fel mertem nézni, viszont semmi ellenszenvet nem láttam tekintetében, csak kíváncsiságot.
-Folyamatosan történt valami, kezdett maga köré egy falat építeni, és hiába szerettem volna segíteni, mindig csak azt mondta, hogy nincs semmi baj. Ott voltam neki, hiszen szeretem. Aztán egyik nap szó nélkül elment. Kilépett a bandából, hivatalos papírok vannak róla. A telefonszámát megszűntette, és azóta nem láttuk. A rajongók is magyarázatot követelnek, de mi sem tudunk semmit. Senki sem tudja merre van. –hajtottam le a fejem, s úgy mondtam el ezeket, mint egy robot. Nem akartam nagyon belemenni, hisz fájdalmas. 
-Milyen érzések kavarognak benned most? –keresztbe tette a lábam és hátradőltem.
-Nos, nem is tudom. Igazából magamra vagyok dühös. Az elején rá voltam, mert fogalmam sem volt, mi oka lehetett a tetteire. Mára már magamat okolom. Nem vagyok dühös, csak lelkiismeret furdalásom van és bánt az egész. –könnyeztem.
-Miért magadat? Ha téged sem avatott be a dolgaiba, akkor erről nem te tehetsz. –felhorkantam.
-Az én hibám, hiszen ha jobban odafigyelek rá, akkor ez mind nem történt volna meg. Ha tényleg egy érdeklődő, szerető pár lettem volna, akkor nem kerülünk idáig. Csakis én tehetek erről. –sírtam fel. Megkönnyebbülés, de egyben egy iszonyú harc ez nekem.
-Nézd, Harry. Ebben a pár percben, amiket elmeséltél, azt következtettem ki, hogy ostorozod magad az Ő hibájából. Ez nem a te hibád. Te semmiről nem tehetsz, hiszen ha mindvégig ott voltál mellette, s így sem mondott semmit, akkor az egészről csakis Ő tehet. Így van? –kérdezett.
-N-nem tudom. –nyögtem ki.
-Pedig hidd el. Tudom, ez egy rettentő nehéz időszak neked, nem csak a magánéleted miatt, hanem a karriered miatt is, de ha innen sikerül felállnod, akkor mi lesz? Akkor nem fog neked hiányozni? Akkor sem jön vissza. Ugye? –egyre jobban magába fordított a keserűség és a sírás.
-I-ighen. –szipogtam.
-Miért jöttél ide? –kérdezte. Felkaptam a fejem, s kérdőn néztem rá.
-Mi?
-Mi volt az oka. Elmondtad az imént, mi fájdítja a szíved, viszont én ezen nem tudok sokat tenni. Ez nem személyiségzavar, sem lelki betegség. Ez egy időszak az életedben, amit először tapasztalsz meg, s nem tudod, hogyan kezeld. –döbbenten ültem előtte. Hát nem érti? 
Lecipzároztam a sportfelsőmet, amit Niall figyelemmel kísért, de láttam az értetlenséget rajta. Kifelé fordítottam a kezeim, s így megláthatta a bizonyítékokat, amik csupán néhány heg, illetve friss seb, de a legérezhetőbb dolgok velem mostanság.
Eltátotta a száját és megköszörülte a torkát, majd lesütötte a szemét.
-Sajnálom. Nem megfelelően viselkedtem. Ezek…frissek? –sóhajtottam ismét.
-Némelyik néhány hetes, némelyik tegnapi, netalán ma reggeli. Mindegy. Ez az egyetlen dolog, ami azt érezteti velem, hogy érzek, s nem csak megbolondultam. A fájdalmam a boldogságom. –könnyes szemekkel néztem rá, de már nem sírtam.
-Mióta is ismered Louis-t?- letette a füzetét és összekulcsolta a kezeit, majd érdeklődve hozzám fordult.

Az a nap volt a sorsfordító. Zayn-nek nem győzök hálálkodni, hogy véletlenül másik orvos nevére iratkozott, mert nem volt véletlen. Akkor, azon a beszélgetésen elmondtam Niall-nek mindent. A szó értelmében, még azt is, hogy melyik percben mit csináltam. A búcsúzáskor adott egy névjegykártyát és megígértette velem, hogy ha épp olyan állapotban leszek, amikor szükségem van egy partnerre, hívjam, akár az éjszaka közepén is. Így történt az, hogy az első kórházi látogatás óta folyton SMS-ezünk és telefonáltunk, mivel elég sokszor fordult elő olyan helyzet, ahol beszélgetni szerettem volna. Mára már – így majd’ két hónappal az ismertségünk után – merem azt mondani, hogy annyira szoros a kapcsolatunk, mint Zayn-nel vagy Liam-mel. Természetesen annyira nem, mint Louis-val, de szerintem Őt sohasem fogom tudni kiheverni. Niall volt az, aki a fejembetraktálta, hogy a dolgoknak ne csupán a rossz oldalát nézzem, hanem a jót is. Ha a legrosszabb dolog történik is veled, akkor is a jót nézd, hisz az ad értelmet mindennek. Ezért is nézek föl rá, pár évvel idősebb csak nálam, pontosan hárommal, de akkor is bölcs. Lehet, hogy talán a munkájához tartozik a rengeteg beszéd, az orvosi papolások és a szakértői vélemény, de a jelenlétemben már nem olyan, mint legelőször. Meg is lepődtem, mikor egyik este felhívott és lehívott az Infinity Noise-ba egy sörre. 
-Na mivan, Haz? Jobb a színed. Javulsz? –morcosan néztem rá, de a végére elnevettem magam. Zayn egy fasz.
-Úgy néz ki. Nem csak egy jó doki, hanem jó barát is. –kacsintott.
-Meg jó pasi is, mi? –lökött meg. Kicsit elkomorodtam. Tényleg jól néz ki, meg minden, de akkor is ott van a fejemben, hogy mi van ha Louis-val történt valami? Valami rossz, ami miatt el kellett mennie. S ha visszajön? Ha tényleg szeret, még mindig? Mit modana? Ennyit jelentett nekem az „örökkénk” ? 
-Zayn…ez. Nincs, oké? –megértőn bólintott, de mielőtt becsukta volna az ajtóm, hogy egyedül hagyjon megszólalt:
-Louis nem fog visszajönni, Harry. Négy hónap elég lett volna neki arra, hogy eljöjjön. Nem tette, már nem is fogja. –lemondón sóhajtottam – mint mindig – .
-Akkor is szeretem Őt, hiába vagyok jobban, a hiánya felőröl és örökké fel is fog, akárki legyen mellettem. Soha Senkit nem fogok úgy szeretni, ahogyan Őt. Biztosan volt oka rá, hogy elmenjen, és meg is értem Őt. Az örökké nekem örökké tart. –meglepetten bólintott és becsukta maga után az ajtót. Épp abban a pillanatban rezzent meg a telefonom. Niall.
-Szia. –felvettem egy nagy mosolyt, hogy ne vegye észre a hangomon a komorságot.
-Szia. Ráérsz most? Beülhetnénk valamit kajálni, vacsorázni. –jól hangzik, de miért érzem én egyre jobban azt a vonzalmat, vagyis a gyenge szikrát, ami közöttünk van? Anno Louis-val éreztem ezt, de nála sokkal erősebben. Ő, valahogy Ő megnyugtatott. Niall is meg tud, de Louis maga a lényével tette ezt. Ha csupán ránéztem már megnyugodott a lelkem.
-Rendben. Hová megyünk? –kérdeztem.
-Meglepetés. Gyere a Seventeen Rds-ra hétre, én is ott leszek. –ez most randi? Tettem föl magamban a kérdést, de megkérdezni nem mertem.
-Ott leszek. – mosolyogtam, s letettem, hogy még időben odaérjek. Hat óra múlt pár perccel. Le kellene fürödnöm, satöbbi satöbbi. 

-Érzed a változást? –kérdezte, mikor a következő pohár sort töltötte az enyémbe. 
-Persze, hogy érzem. Úgy értem, valóban más. Azt hittem egy örökkévalóság lesz az a sok fájdalom és kín, amiben hirtelen csöppentem bele, de neked köszönhetően sikerült jobb érzelmi dombokra evickélni magamat. – csillogott a szeme, de remélem csak a bortól…én..még..nem.
-Ez a legjobb hír, amit hallhatok. Nem kis időbe telt, de látszik rajtad a pozitív segítség. De az a legészrevehetőbb, hogy saját magad gyógyítottad. Nem merengsz már annyit, mint az elején. Nem riadsz meg egy – egy Rá emlékeztető tárgy miatt. Ez mind mind nagy szó, Harry. Nagy szó! –tette a kezét az enyémre. Na ilyenkor mit kell csinálni?
Néha - néha egymásra mosolyogtunk a vacsora közben, de nem váltottunk sok eszmecserét. Elgondolkodtatott az iménti beszélgetés. Tényleg…képes lennék túllépni rajta? 
A desszertet már alig bírtam magamba tömni, de sikerült, viszont meglepődve tapasztaltam…rengeteget ettem. Hetekkel ezelőtt egy kisebb tányér leves is alig jött belém egy egész teljes nap.  Most meg? Húha.
-Jól érezted magad? –kérdezte, mikor az étteremből jöttünk kifelé a kocsijához.
-Igen. Nagyon köszönöm az estét. –vigyorogtam. Vagy talán nem volt teljesen őszinte az a mosoly?
Közelebb hajolt és megpróbált megcsókolni, de elrántottam a fejem. Lehet, hogy csupán a reflex, de nem akartam ezt. Mintha megcsalnám életem szerelmét. Ezt nem tehetem!
-Ne haragudj. –sütötte le a szemét. –Azt gondoltam, már…Nem lényeges. –tért ki a mondandója alól. –Hazavigyelek?
-Azt megköszönném. –egy nagy torokköszörülés után követtem a kocsiig. Nem is látszik rajta, hogy meleg. Basszus, hisz pszichológus. Ezek jól tudják rejtegetni az igazi énjüket.

Este, olyan tizenegy felé még mindig azon töprengtem, mi is lehet ez az érzés. Mintha a rossz előérzet, a kíváncsiság és a felejtés egy dologgá kovácsolódott volna s nem engedne fogságából. 
Niall írt egy üzenetet, miszerint bocsánatot kér az udvariatlansága miatt és kéri, hogy felejtsük el az egészet. Nem tudom elfelejteni, mert annyira hasonlít Lou kisugárzásához, hogy egyre jobban kívánom, bárcsak itt lenne velem!
Másnap reggel szintén találkoztam Niall-el, hiszen nagyon erősködött, hogy megbeszéljük a dolgainkat. Vannak dolgaink?
-Nézd, Harry. Nem kertelek. Itt, a szobádban megmondom kerek perec. Az első látogatásod óta tetszel nekem. Tudom, hogy nem tudtad, hogy meleg vagyok. Direkt titkoltam, főleg előled, hiszen egy nagy trauma volt neked a barátod elvesztése, amit tudom, hogy nem fogsz egyhamar kiheverni. Ezért sem akartam tolakodó lenni. Segítettem neked, s ne várd, hogy kérnék valamit cserébe, mert nem így van. Csupán reménykedtem, hogy valaha is lesz esélyem, ha nem is szeretnél úgy, ahogyan Louis-t. Vagy ha egyáltalán szeretnél. –hajtotta le a fejét, rám pedig olyan mértékben nehezedett bűntudat, hogy le kellett ülnöm. Ilyen kegyetlen és önző alak lennék? Egy olyan, aki nem figyel a környezetére, csakis a maga baja érdekli.
-É-én…rettenetesen sajnálom, Niall. Hülye voltam. Abban az álomban ringattam magam, sőt, még ringatom a mai napig, hogy Louis egyszer csak betoppan és elmagyaráz mindent. Tudom, kevés az esély rá, de tényleg szükségem lenne rá még most is, mikor már nem csak iránta érzek…valamit. Fogalmam sincs mi ez, Niall. Nem is szerettem volna, ha megcsókolsz, hiszen akkor átverem saját magam, ezáltal téged is. Először magamban szerettem volna tisztázni a dolgokat, aztán közölni veled, bármi is a döntésem. De most… -sóhajtottam. Miféle szokásom ez már?
-De most…? –csillant föl a szeme.
-Ha adok egy esélyt ennek, megígéred, hogy ha nem is működik, nem hagysz egyedül?! Megígéred? –vidáman bólintott.
-Perzse, hogy megígérem. Bármit megígérek, csak ezt a mosolyt lássam mindennap az arcodon. –még szélesebb mosolyba húztam a szám, s engedtem a gödröcskéknek, kiket már oly’ régóta nem engedtem szabadon.
-Akkor? –lépett közelebb.
-Akkor? –kérdeztem vissza, s meglepő módon én léptem közelebb hozzá, s én érintettem össze ajkainkat. A keserű érzés ellenére élveztem a csókot, s engedtem, hogy irányítson.
Ebbe a pillanatban toppant be Liam, hullafehérre vált arccal s csak ennyit mondott:
-Kapcsold be a tévét! –tettem, amit mondott, de nem értettem semmit. 



„Az egész világ gyászban hever! Nemrégiben a rendőrség bejelentést kapott egy Los Angeles-i házhoz, miszerint rettentő szag terjeng a környéken. A rendőrség azonnal a helyszínre vonult, s megtalálták a huszonhét éves Louis William Tomlinson holttestét, kit talán hetekkel ezelőtt gyilkolhattak meg. A rendőrség nagy erőkkel nyomoz, és súlyósbító körülmény, hogy az áldozat öt hónapos terhes volt. Ezek szerint mégis igaz volt a hír? Larry Stylinson igaz? Harry Styles kidobta volna állapotos barátját? Rengeteg a titok, de egyenlőre keresik a válaszokat. Őszinte részvétem a családnak, s minden hozzátartozónak!” 

4 megjegyzés:

  1. Drága Nicole!❤
    Hát wow nem is tudom mit mondjak! Nagyon tetszett a történet! Niall édes volt, hogy így végig hallgatta meg elhívta vacsizni, sörözni. :) Sajnáltam azért Harryt amiért csak így ott hagyta Louis őt/őket. :(
    Cuki volt amikor a végén Niall és Hazz is elmondta az érzéseit egymásnak.❤
    A végén az a hír nagyon lesokkolt! Nem elég, hogy megölte valaki Lout, de hogy még terhes is Harrytől?!?! :O Istenem :'((( Kis híján elsírtam magam. :(
    De mindent összevetve imádtam!!! :) Köszönöm, hogy megírtad!❤
    Puszillak, D.❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. <3
      Nagyon örülök, hogy tetszett, kicsit elhúztam...de egész kerek lett a végére.
      Nehogy elsírd magad egy ilyen történeten...<3 Van sok Happy...én sem szeretem a szomorúakat..
      <3
      xxx Nicole E.

      Törlés
  2. Mi ?? Meghalt?? Terhes?? Niall?? Harry?? Mi a fasz??? Úristen 😓😓
    Raksz ki kepeket?? Hogy lehessen sztorit kérni 😂

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. <3
      Látom sokkolt a történet :D
      oldalt a moduloknál egyszerűbb ;)
      xxx Nicole E.

      Törlés