The Last Happyend

Sziasztok,

hoztam nektek egy krimit. Életem leghosszabb One Shot-ja, több, mint 5000 szó, remélem tetszik nektek, ha ilyen furcsa nyelvhasználattal is írtam. ;)

Jó olvasást!

Hagyjatok nyomot!

Always In Your Hearts, Nicole E.

1986. november 4; London.

Az eső szinte eltemetve verdeste a fiatal fiú hátát, aki éppen hazafelé tartott, s rettentően fázott, félt, reszketett. Futott, ahogyan a lábai bírták, ám a macskaköves út, mely elég régi volt, a víztől csúszóssá vált, ami rásegítette Őt, hogy elessen. Képtelen volt felállni, sok ideje futott már, s a tüdeje sincs olyan állapotban,~értsük ezt dohányzás és egy kiadós tüdőgyulladás miatt~, hogy hosszútávon mérföldeket tegyen meg. A szülei tisztán és világosan a tudtára adták, hogy még a vihar előtt térjen haza, hisz kitudja milyen emberek, lények kóborolnak kint az utcán ilyenkor, mikor mindenki más a meleg otthonában ücsörög, s várja a csillapodást. Ő is így tett volna, ha az a fránya kapu megembereli magát, s idejében engedte volna magát a fiúnak. A romos játszótér kapuja nem engedelmeskedett, s kimenni azon már nem tudott. Sajnos túl ideges is volt, mert a saját kezével faragott deszkája egy szempillantás alatt tört ketté, s immáron a saját két lábán tudott csak hazatámolyogni. Szülei biztosan rettentő mérgesek lesznek rá, mert ilyen sokáig kimaradt. A testvérével ilyenkor már réges rég az ágyukban voltak, s beszélgettek. Szerette az estéket, a bátyja mindig azt mondta neki, hogy a jólét érdekében mindig hamar le kell feküdniük, mert a boldog életre kipihenten kell ébredni!

Este nyolcat ütött az óra, mikor kicsit elcsendesedett az eső, de addigra már a fiú behúzódott egy szárazabb helyre, ami jelen pillanatban az egyik sikátor furcsán épített eresze volt. Már szó szerint átfagyott, hisz rajta csupán egy vékonyka pulóver volt, ami eltakarta nyurga testét, de az is átázott már. Fogai összekoccantak, s várta, hogy elálljon teljesen az eső, s megemberelje a végtagjait, majd hazafelé vegye az irányt.

Már épp azon gondolkozott, hogy mennyi idő is telhetett el, mióta eljött hazulról, mikor megütötte a fülét egy zaj. A jobb fülével jobban hallotta, s egyből arra kapta a fejét, de amit látott azt sosem felejti el.

Egy középkorú nő, lehetett olyan negyven-negyvenöt, a falnak volt szorítva a nyakánál fogva. Felnyikkant mire a nő felé nézett, s éppen lehajtotta volna a fejét, mikor valaki felrántotta a hajánál fogva. Felordított félelmében, s lehunyt szemmel fordította el a fejét, mert a férfiból áradó alkohol szaga gyomorforgató volt a fiú számára.

-Nézz rám, te szarházi! – megtette, amit a nagy darab ember kért tőle, de közben mindvégig reszketett, mert a lábai nem tartották meg Őt. –Mi a francot keresel itt? – köpködte a szavakat a fiú felé, aki remegő szájjal, könnyes szemekkel nézett felfelé.

-É-én…haza akarok menni. – sírt fel, majd gúnyos vigyorba húzódott az elvetemült szája.

-Meghiszem én azt. Na gyere, szívd még pár percig a friss esős levegőt. – a fiúban minden érzés kavargott, s el szeretett volna futni, de a férfi olyan erősen fogta, hogy csodálkozott, nem tört el a karja.

A nyakát fogdosó nő mellé taszította, majd előhúzott a zsebéből egy tárgyat, mely az esős időben csupán épp megcsillant a Hold fényében.

Aznap éjjel, azon a keddi esős éjjelen két ártatlan ember halt meg. Másnap reggel, míg a fiú szülei véresre vakart kézzel és ideges tekintettel várták haza a fiukat, addig a fiú holttestét, s a nőét az egyik hajléktalan találta meg, ki azonnal jelentette az esetet.

Mikor a fiú szülei, s testvére megtudta a szörnyű, borzalmas hírt, eszeveszett sírásba kezdtek. Míg ők már készültek leüvölteni szerencsétlen lelket, mikor hazaér, addig az kínok kínját élte meg a viharos éjszakán, míg lehelete kitartott.

A temetésre még azon a héten sor került, mivel a tettest nem találták meg, s a test is igencsak bűzlött és a hullaházban nem tudták öt napnál tovább eltárolni.

Mindenki keservesen sírt, feketébe öltözött urak, nők, kisasszonyok, asszonyok tömkelege szelte át a temető kapuját, élen a koporsót vivő segédek. Az asszony sosem hitte volna, hogy férjével s másik fiával egy ekkor tragédiát kell feldolgozniuk majd. Ezt szinte lehetetlen.

Mindenkire rátört a keserves rívás, mikor meglátták a már előre kiásott sírt, s a sírkövet, melyre a fiú neve volt felvésve: Gregory Styles  1971-1986

1994. február 1; London.

Harry Styles egy jólnevelt nyomozóvá nőtte ki magát, s mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy egy régi ügyet kapott a kezébe, melyre fényt kell derítenie. A mindössze huszonhat életévével nem sok tapasztalata lehet, gondolná ezt egy józan paraszti ésszel gondolkodó londoni lakó, ám a Styles-klán már igazán megtanulta, hogy mindent hamarabb kell elkezdeni. Amióta Gregory, szeretett testvére elhunyt, nem képes ugyanabban a házban élni, nem képes ugyanazokat a dolgokat viselni, s azokat a dolgokat csinálni, amiket akkor tett, mikor még öccse élt. Egyszerűen fájt neki. Hiába volt Ő tizennyolc éves, akkor is megviselte, s az akkori gyermeki tudata egy szempillantás alatt kellet, hogy felnőjön. Nem volt neki ott Gergory, mikor kellett volna, s ezt a saját hibájának érezte mindaddig, míg meg nem kapta az ügyet, hogy nyomozza újra.

-Harry Styles! Kérem fáradjon be! – a főnöke a bajuszát pödörgette, mikor betessékelte Őt az újonnan tapétázott irodájába.

-Igen? Uram! – a méltó tiszteletet természetesen megadta, mint mindig.

-Tudom, hogy maga egy rendkívül fiatal tehetség, aki még nem sok tapasztalattal rendelkezik. Ám én bátorkodtam előszedni egy ügyet, ami nem igazán lenne jobb kezekben, mint Ön. – Harry szívét melengették ezek a szavak, hisz Ő mindvégig erre várt. Csakis erre, s a dicséretre.

-Öhm, köszönöm, uram. – legyintett a főnök, s visszatért az előbbi tevékenységéhez: pödörgette a bajuszát.

-Nos, szívem szerint egyedül csakis Önnek adnám ezt a feladatot, viszont kötelességem egy társat kinevezni maga mellé. Ő már egy bennfentes nálunk, s a segítségére lesz, ezt biztosíthatom. – mosolyodott el és megvillantotta aranyozott fogát.

-Mi lenne a feladatom? Vagyis feladatunk! – javította ki magát. A főnök nagyot sóhajtott.

-Itt is van az akta, ám belekukkantottam kissé, nem lehet, hogy ez Önhöz is közel áll, Mert akkor meggondolom, hogy magának adjam-e az ügyet! – komorodott el az öreg arca.

Harry kinyitotta az aktát, s ami legelőször az orra elé került, az a saját vezetékneve. Megfordult vele a világ, s hirtelen borzasztó kicsinek érezte a szobát, mintha fojtogatnák Őt.

-T-természetesen vá-vállalom, főnök. – pislogott párat, majd azonnal becsukta az aktát. Nem is akarta abban  a pillanatban látni. Az öregember pedig összecsapta a tenyerét, mire Harry megugrott, s így felelt:

-Hát, akkor rendben van. Magáé az ügy. Még ma bemutatom magának Zain Malik nyomozót, aki segíteni fog önnek. –Harry bólintott, de gondolataiban messze – messze járt, valahol ott, ahol még Gregory is életben volt.

„Nagyon boldog születésnapot nekem, remek ajándék lett!” – gondolta magában, s fejcsóválva, az aktával a hóna alatt baktatott haza.

1994. február 2; London

„Gregory Styles és Margaret Stirk kettősgyilkosság áldozatai lettek 1986. november 4-én a londoni Waterlow parktól nem messze található Junction Rd egyik sikátorában.

Szemtanúk nincsenek.

Információk szerint aznap vihar tombolt London utcáin, ezért sem lehetnek szemtanúk.

Az esetet az egyik arra járó hontalan jelentette be a helyi rendőrkapitányságon.

A két kihűlt testet vérbe fagyva, arccal lefelé találták meg.

Margaret Stirk testén bántalmazás, erőszak nyomat találták, melyek kétségkívül az elkövetőtől származnak.

A nőn nem találtak ujjlenyomatot, sem pedig DNS nyomokat.

A hátába lőtt három lövés azonnal végzett vele.

Gregory Styles teljesen átfagyva, egy golyóval a halántékában került a helyi kórház boncosztályára.

A fiún nem voltak bántalmazás jelei, sem pedig erőszaké.

Feltehetőleg Ő csak egy szemtanú lehetett a nő gyilkossága idején, s a tettes újabb gyilkosságra vetemedett…”

Harry nem bírta tovább olvasni. A szokásos reggeli teája mellett ült a kanapén, s kezében az aktát tartotta, de egyszerűen képtelen volt elvonatkoztatni a tragédiától. Mindössze nyolc évvel ezelőtt történt az a bizonyos tragédia, de a mai napig nem bírta feldolgozni. Képtelenség.

Arcán hangtalanul csurogtak a könnyek, s gondolataiban ismét visszagondolt tizenöt éves kisöccsére, aki még az eset előtti estén milyen vidáman nevetett vele a vadonatúj kirakós mellett. Egyszerűen aznap megszűnt létezni, a szüleivel együtt, s nem hitte el a történteket.

Hirtelen rándult egyet, mikor a karjához valami szőrös és puha ért. Scott nevű macskájának koromfekete bundája simított végig az alkarján. Mintha az állat is tudná min megy most keresztül. Nem, nem tudja!

-Fogalmad sincs, hogy mit érzek most, te dög. Na gyere ide! – fogta meg a macskát és az aktát félredobva vette ölébe a bundást, hogy cirógatni kezdje, s megnyugodjon végre.

1994. február 3; London

Harry Styles és Zayn Malik a motort  leállítva, kezükben a kávéjukkal szálltak ki a járműből és egymás felé vetettek egy – egy pillantást, ám nem mertek még igazán megszólalni. Zayn nem szólt semmit, nem is akart, hisz Ő is olvasta az aktát, tudta mi folyik itt, s azt is, hogy Harry-nek ez a legnehezebb ügye. Sajnálta a férfit, viszont egészen vonzónak találta, mert hát azok a csillogó zöld íriszek, melyeket eltakart a szokásos szemüveg, folyton szomorúsággal, de élettel is tele voltak. Zayn sosem tagadta, hogy a saját neméhez vonzódik. Sajnos nem adatott meg neki az, hogy szeresse is Őt viszont valaki, ám nem adta fel, várt az igazi férfira, ki lehet, hogy nem is egyazon kontinensen élt vele.

-Minden rendben, Harry? – fordult a göndör felé, aki egészen elbambult, mikor betértek a Waterlow parkba. Egy pontot nézett lefagyva, pontosan ott, ahol a régi bejárat volt. Talán pár fadarab volt mellette, de ennek Zayn nem is tulajdonított nagy jelentőséget.

-A-azt hiszem ta-találtam valamit. – könnyes szemeivel Zayn sötétbarna íriszeibe nézett, s mintha egy pillanatra megnyugodott volna a lelke. Harry közelebb ment, s jól megnézte magának az adott helyet. Zayn nem látott csupán mást, csak rozsdás vasajtót, s pár lassan korhadt fadarabot néhány falevéllel körülvéve, de Harry felismerte. – E-ez volt Gregory deszkája. – Zayn szeme lepetten kerekedett ki, s hitetlenkedve ment közelebb, s közben elgondolkodott rajta, hogy a fenébe sikerült Harry-nek ennyi idő alatt egy nyomra találnia.

Hisz csak a testvére volt! Ő nála senki sem ismerhette jobban Gregory-t.

-Biztos vagy benne? – Harry bólintott és kiegyenesedett, majd elfordult és megtörölte a szemét, s közben magát korholta le, mert ismét könnyezett, érett férfi létére, miközben egy igen helyes arcú férfi áll tőle két méterre.

-Rendben, akkor felhívom a csapatot és küldök pár embert, aki beviszi a laborba. – vette is elő a telefonját ám Harry hirtelen tört ki.

-Ne! Még ne!- Zayn meglepődve figyelte. – Csak..csak egy kicsit hagy nézzek körül, kérlek! – fogalmuk sem volt, mikor is kezdték el egymást tegezni, hiszen látványosan volt közöttük pár év. Maradjunk annyiban, hogy Zayn Hamarosan megüti a harmincötöt, míg Harry csupán a huszonhatot töltötte két nappal ezelőtt.

-Rendben, csak tessék. – Zayn minden mozdulatát követte az elragadó férfinak, s maga sem értette még mindig, hogyan is képes valaki ennyire hatni Rá. Döbbenet.

Harry lassan lépkedett a koszos köveken, melyek elvitték egészen a rothadt hintáig, melynek egy – két részén még látszódott a piros festék. Elnézett, mert ismét a szemét szúrták a könnyek. Itt játszottak még kisebb korukban, mikor még minden szép és tiszta volt. Majd egyik nap, mikor kijöttek, már csak a lerombolt játszóteret látták maguk előtt, s azt a sok – sok emléket, melyeket itt szereztek ezen a helyen. Rémületes mennyi minden meg tud változni egyetlen nap alatt.

Tovább ment, s meglátta a homokozót, mely később az ugratónak titulált rész volt. Gregory kisebb korában imádta a homokozást, akár egy egész napot rászánt arra, hogy Harry-nek és a szüleinek egy két méter magas homokvárat építsen. A kitartása irigylésre méltó volt. Amint lerombolták  a helyet, Gregory elkezdett faragni. Harry hiába kérdezte mi az, Ő sosem mondta meg, míg egy nap készen nem lett. Órákig képes volt ülni és faragni, mígnem a hatalmas farönkből egy szép, sima lap lett, melyet Harry először nem tudott hova rakni, majd rájött, miután Gregory nagy könyörgések árán szerzett négy darab gurulós kiskereket az édesapjuktól. Aztán folyton ide járt. Tizenkettő éves korától kezdve egészen a halála napjáig. Harry beleremegett a gondolatba.

-Jól vagy? – Zayn felé nézett, aki áthatóan méregette Őt, ám ez nem zavarta. Csak nyugodtan.

Bólintott, de nem válaszolt. Visszapörgette a gondolatait és próbált visszaemlékezni teljesen arra a napra, mikor Gregory-t utoljára látta.

„-Greg gyere haza időben, pontban hét órakor itt szeretnélek látni a vacsoraasztalnál! – édesanyjuk szigorú, de szeretgető pillantása náluk szent volt.

-Csak mint mindig. Sosem kések, te tudod a legjobban. Harry majd elkísér, ugye? – nézett a bátyjára.

-Ma apával terveztem elmenni a vásárba. Tudod, a keddi vásár nem maradhat ki, egyikőnknek menni kell. – Harry szomorú pillantása áthidalt a másik arcára is.

-Jó, igazad van. Majd máskor. – mosolygott bátyjára és megveregette a vállát.

-Viszont tényleg gyere haza időben Gregory! Ahogy hallottam erős vihart jósolnak mára, nem lenne szerencsés belekavarodnod! – Harry mindig a teljes nevén szólította öccsét, aki ezt igenis szerette. Nagyon szerette a bátyját.

-Rendben, de csak mert te ezt kérted. – kacsintott rá.”

-Harry! Harry, hé! – Zayn rángatta óvatosan a vállát, ki már előtte állt. Ő csak sírt és sírt, és látása elhomályosult. Túl fájdalmas ez neki. Nem fogja kibírni! – Nyugodj meg! Semmi baj, menjünk inkább vissza, oké? – Harry csak bólintani tudott, miközben kitörölte a sós cseppeket a szemeiből.

1994. március 20; London

-Szervusz, Zayn! Mi járatban? – mosolygott a férfira, aki épp egy szombati napon látogatta meg délelőtt tíz órakor.

-Harry! Gondoltam benézek, úgyis erre jártam. Nem akarsz beülni valahová? –félmosolyra húzta a száját és úgy kérdezte a zöldszemű ifjút.

-De, miért is ne? Kicsit sok lesz a munka mostanság. – nevetett halkan, viszont kicsit sem szerette volna a másikkal éreztetni, hogy feszélyezve érzi magát a másik közelében. Hugh atya kitérne a hitéből, ha Harry meggyónná neki azt, hogy nem közömbös számára egy férfi. Azon nyomban kihajítaná a templomból.

Tíz perccel később az Ashbrook Rd-n nyílt kávézóban ücsörögtek egy – egy forró kávával a kezükben. Egyikük sem tudta mit is mondjon, s bár Zayn azt szerette volna, hogy ez egy randi legyen, addig Harry hevesen tiltakozott ellene, s már épp próbálta volna felhozni témának ismét a munkát, mikor a másik megszólalt.

-Örülök, hogy már nem vagy olyan zavart, mikor az ügyön dolgozunk. – ez a mondat olyan volt, akár egy tőr Harry szívébe. Ismét elöntötték agyát a képek, miként is viselkedett az első hetekben, s máris elszégyellte magát. Nem volt büszke a viselkedésére, pedig tényleg nem akarta ezt. Folyton sírni és látványosan szenvedni, mikor egy új nyomhoz vezetett az út.  – Ne, sajnálom, hogy felhoztam. Csak mondani szerettem volna valamit, mert kezdett kínossá válni a csend. – nevetett fel halkan a férfi, míg a másik csodálattal nézte a borostás arcot.

-N-nem, semmi baj. Furcsa ez, mert tényleg fogalmam sincs miként is juthattunk el idáig. Úgy értem az egész helyzettel. Az ügy is szép lassan kerekedik ki, s remélem hamarosan sikerül megtalálni a tettest, és persze a viselkedésem is a helyére állt, az hiszem. –Zayn e mondat hallatán ismét nevetett.

-Nincs semmi probléma a viselkedéseddel. Teljesen érthető, ahogyan reagáltál sokszor, nem lehet egyszerű a saját testvéred halálával foglalkozni. – ismét egy tőr Harry szívébe. Felsóhajtott. – Istenem, sajnálom. Egyszerűen képtelen vagyok befogni a szám. Ami a szívemen az a számon. – kért elnézést ismét az idősebb, s Harry tudatlanul is elmosolyodott. Tetszett neki a munkatársa, ez nem kétség, viszont tudja hol a helye. Nem engedhet egy olyan dolognak, ami az egész életét befolyásolhatja.

-Nem, én sajnálom. Kicsit szét vagyok esve érzelmileg, és sok minden máshogy hat rám, mint általában. –Zayn magában már szőtte is a furcsábbnál furcsább gondolatokat, s a végére már az is megfordult a fejében, hogy most azonnal megcsókolja. Nem engedett a kísértésnek, hanem inkább megköszörülte a torkát és beleivott a kihűlni készülő kávéjába. Ismét beállt közéjük a csend, és ellopott pillantásokat vetettek egymásra csupán, néha – néha egy kis mosollyal megáldva.

Egy óra múlva már mindketten London utcáit járták, s a megbeszélt kávézás mellett egy kellemes séta is az időtöltésükbe fért. Zsebre tett kézzel sétáltak egymás mellett, viszont Harry mindent megtett, hogy valami témát felhozzon, csak az volt a probléma, hogy mindig egy bocsánatkérés lett belőle. Idegesítette már, valóban.

-Zayn, figyelj. Amit el akarsz mondani, mondd. Ne érezd magad feszélyezve, mert ez már eléggé kellemetlen. Így. –Zayn csak somolyogva bólintott, de magát is jól leszidta, mert még nem volt ilyen helyzetre példa. A kora pedig igencsak megkövetelte már, hogy viselkedjen normálisan. Kár, hogy ez nem ilyen egyszerű!

1994. május 2; London

Harry Styles teljes testében remegett, s könnyei áztatták arcát, melyet próbált eltakarni. Eltakarni Zayn elől. Ezen a napon végre valahára sikerült elkapniuk azt az embert, aki szinte kerek nyolc évvel ezelőtt kegyetlenül végzett Gregory Styles-szal, Harry védtelen kisöccsével. Harry-t folyton rémálmok gyötörték, azóta a nap óta, hogy meglátta a gyilkos arcát. Ez egy hónappal ezelőtt következett be, s akkor még jobban összetört. Büszke volt magára, mert végre megtalálta azt, aki tönkretette a családját, de egyszerűen képtelen volt elvonatkoztatni attól, hogy mennyire is fájdalmas neki mindez. Már három kerek hónapja van a kezükben az ügy, s most jött el az a pillanat, hogy pontot tegyenek az ügy végére.

-Tiltakozom! Védencem teljességgel felháborítónak találja a megvádolását mindazonáltal, hogy elenyésző, s nem konkrét bizonyítékot mutatott be a sértett. – A védő természetesen próbál minden tőle telhetőt megtenni az ügy felfüggesztésével kapcsolatban.

-A terhelt most nem kapott szót, ez majd később. Folytassa ügyészúr! – a bíró kiadta a parancsot és elutasította a tiltakozást. Harry egyre idegesebb volt. Neki most nem lehetett egy szava sem, hisz Ő úgy volt jelen, mint az áldozat közeli rokona, nem pedig nyomozó.

Zayn bíztatón rámosolygott, bár Ő is kételkedett abban, hogy ma igazságos ítéletet kapnak.

-Nos, mint ahogyan említettem, Gregory Styles aznap este késett otthonról. – a bíró is megforgatta a szemét.

-Ügyészúr, kérem! Ott tartott, hogy a boncolási adatokat említette. – az említett lazított egyet a gallérján és megtörölte izzadt homlokát.

-Igen, a boncolás Gregory Styles esetében volt a hitelesebb. Egyetlen golyó érte a testet, a halántékánál, mely azonnali halálhoz vezetett. – Harry kezei majd’ lefagytak, s remegtek akár a nyárfalevél. Örült, hogy Zayn ott van vele, s most arra sem tudott figyelni, hogy mennyire közel ülnek egymáshoz, mert a folyamatos szemkontaktus közte és a gyilkos között percek óta nem szűnt meg. Rettegett a végítélettől. Észre sem vette, hogy Zayn egyszer csak eltűnt mellőle. Bizonyára Őt hívatta a főügyész.

A gyilkos vigyorral az arcán és gonosz szemekkel nézte Harry-t, aki most ismét tényleg egyedül volt. Úgy érezte nem is lehet ennél borzasztóbb. Ám mikor meghallotta az ítéletet, összeroskadt.

-James Hilton-t két év szabadságvesztésre ítélem. Az ítélet jogerős! – Zayn azonnal Harry-hez rohant, mert látta, hogy nincs rendben.

-Életfogytiglant kellene kapnia! – Harry nem bírt tétlenül, csendben ülni.

-Nézze Mr. Styles. Az eset nyolc évvel ezelőtt történt, kevés a bizonyíték és csupán az egyik gyilkosság bizonyítható rá. – teljességgel felháborodott. Mi az, hogy csupán az egyik? Mindketten egyazon helyen voltak, egy éjjel, egyazon töltény volt a testükben.

-Bíró úr! – Harry felállt, hiába csitította Zayn, s mindenki körülötte. –A vádlott tulajdonában van ugyanaz a fegyver, aminek töltényét az áldozatokban találták meg. Ha az egyik gyilkosság rábizonyítható, a másik miért nem? Egy éjjel történt, ugyanazon a helyen. Minden egybevág! – hevesen vert a szíve, nem bírta felfogni, hogy kicsúszik a marka közül az eset, s a testvére halálát nem volt képes méltón megbosszulni.

-Sajnálom, Mr. Styles. A tárgyalást berekesztem! – Zayn azonnal Harry mellett termett, s nyugtatgatta, de Harry-ben egyre nagyobb düh kerekedett. Nem tehetik ezt vele!

Ugyanaz a nap, 1994. május 2; London – késő délután.

Harry otthagyta Zayn-t a teremben, ő magam pedig elfutott, s egész délután rótta az utcákat az autójával, miközben szüntelen folytak a könnyei. Biztos volt benne, hogy testvére most rémesen csalódott és szomorú. Büszke akart lenni magára és a tehetségére, kitartására, hogy Ő igenis képes megtalálni a gyilkost és egy életre a cellák rideg falai közé zárni, ám megbukott. Visszament a játszótérre, ahova rengeteg emlék fűzte, s a régi homokozó szélére ült, mely hiába volt koszos és vizes a délelőtti esőtől, Harry-nek tökéletes volt.

Kudarcot vallott, s csak két évre tudta a világ elől elzárni azt az embert, aki megölte Gregory-t. Nem akarta elhinni, hogy mikor végre túltehetné magát a fájdalmakon, a borzalmas éjjeleken, egyszerűen az ölébe szakad az ügy, s mikor végre pontot tehetnének a végére, boldogan, minden szertefoszlik.

Szakadozott sóhajjal emlékezett vissza testvére nevetésére, főleg azokra, melyeket esténként s ott a játszótéren ejtett ki. Hasonlóak voltak. Míg Harry a nagykorúság küszöbére kerülve kissé robosztussá vált, s kigyúrta magát; addig Gregory tizenöt éves létére magas volt, s rettentő vékony. Sokkal közvetlenebb természetű is volt, mint Harry, de sokkal naivabb is.

Harry megtanulta az eddigi élete során, hogy sosem szabad feladni, hisz minden okkal történik, viszont a régi szép mondatát megváltoztatta.

Abból, melyet minden este elszavalt Gregory-nak, mára már csupán annyi maradt, hogy Élj! S Harry tényleg próbálkozik, de nem tudja maga mögött hagyni a múltját. Egyedül nem. De ki mondta, hogy mindent egyedül kell csinálnia?

-Sejtettem, hogy itt leszel. – Harry megugrott a sejtelmes, visszafogott hangtól. Amikor csak Zayn rátalál, mindig megijed, pont akkor tud felbukkanni, mikor az emlékeit simítja egyenesre.

-Kudarcot vallottam, Zayn! – az említett egyből közel ment hozzá, s leguggolt elé.

-Miért vallottál volna? Börtönbe került! – Harry felhorkant, s pillanatokon belül olyan dolgot tett, amin mindketten meglepődtek.

-De nem örökre! –ordította, s letörölte a kibuggyanó könnyeit.

-De örökre! – ordította vissza Zayn. Harry felkapta a fejét.

-Nem! Ki fog szabadulni, s megölhet akárkit. – Hangjának erőssége egy pillanatra sem hagyott alább. Harry-nek ez is nagy félelme volt, hogy a tettes szabadulása után ismét gyilkolni fog. Nem akarta, hogy még egy ember megsínylődje a fájdalom lépcsőfokait. Nem úgy, mint Gregory.

-Harry!-rántotta meg vállánál fogva Zayn, s Harry nagy szemekkel nézte, ahogy kiereszti a hangját. – A börtönben a rabok elintézik. Bízz ebben, vagy ha nem is ebben, akkor abban, hogy a fellebbezés sikerül, vagy az, hogy a szabadulása után előszedhetjük az ügyet. Semmi sincs veszve, az isten szerelmére! – egy szuszra mondta, s Harry akaratlanul is félmosolyra görbítette a száját. – Vedd már észre, hogy megcsináltad! Bosszút álltál. Ne sírj, hanem inkább örülj! – s az felnevetett. Zayn is vigyorogva nézte az előtte ülő férfit, aki oly’ elragadó volt, akár égen a csillag. Számára.

-Ne haragudj! Én, azt akarom, hogy szenvedjen. – suttogta, s magához vonta Zayn-t, aki a lendülettől előredőlt, s ezzel hátraesett vele együtt. A barna férfi felnevetett, de hangja elhalt, mikor tudatosult benne, milyen helyzetben is vannak. Zayn szemébe lógott a haja, az a szép, fényes fekete haja, s Harry-nek fogalma sem volt arról, miért is akar hozzáérni, s eligazítani, de miután megtette Zayn ajkára esett a pillantása.

Zayn szíve hevesen dübörgött, s azt kívánta, hogy igen, tegye meg! Nem számít a hely, az időpont, a kor, vagy akár a nem. Neki kell Harry Styles.

S megtette. Bár az is igaz, hogy egyszerre mozdultak egymás felé, a lényeg ugyanaz: egy gyöngéd, visszafogott csókban forrtak össze ajkaik, s mintha azok egymásnak lettek volna teremtve, egyszerűen simultak egymásnak. Semmi sem gátolta őket. Zayn a kezét Harry nyakára, s állára tette, miután beleszuszogott a finom ajkak közé, majd megsimította a másik ajkát a fogaival, de éppen csak hozzáérintette az alsóajkához, mikor érezte Harry-n, hogy megremeg. Mosolyra húzódott a szája, s véletlenül összekoccant a foguk, de nem számított, ugyanis eszük ágában sem volt megszakítani azt vagy akár szünetet tartani. Életükben nem csókoltak még így, ennyire könnyeden és felszabadultan. Ha Harry ezt tudta volna hamarább, hogy ez ilyen érzés is, már az első nap megtette volna, amint megpillantotta a fekete szerelésbe bujtatott testet azért, hogy egyetlen napot se vesztegessen el.

-Ha tudnád mennyire vágytam már erre. – Zayn felkuncogott és mintha egy bomba robbant volna az elméjében, elmosolyodott. Azt gondolta Harry egyáltalán nem érez így iránta, sőt, azt sem tudta biztosan, hogy a saját neméhez vonzódik. Ám kellemes csalódás érte. A legkellemesebb.

-Hát még én. – ismét egy csókban forrtak össze, bár már Harry kezei is feltalálták magukat és Zayn hajába vezetett utuk. Erősen szorította a puha tincseket, mintha egyik pillanatról a másikra elszökhetnének ujjai közül, de mégis úgy, hogy Zayn egy szokatlan és kellemes érzést érzett. Sosem szerette a fájdalmat, viszont ez a cselekedet annyira vonzó és bizsergető volt számára, hogy azt akarta, tépje csak a haját, annál nagyobb lesz az élvezet a testében. Egyszerűen lúdbőrözött az érzéstől, amit a másik fél kiváltott belőle, pedig csupán csókolóztak. Csókolóztak, nyelv nélkül. S Harry ismét rászánta magát, hogy tegyen valamit előre, így félénken, de annál érzékibben bejutást kért nyelvével a másik szájába. A fekete, kora ellenére, még nem nagyon próbálkozott az efféle szeretgetési módszerrel, így reflexszerűen zárta össze ajkait, de mikor érezte, hogy Harry nem adja fel, engedett. S milyen jól tette! A következő pillanatokban nem csak az ajkai bizseregtek már, hanem az alhasa is. Rettentően jó volt ez a fajta kontaktus, s csupán azért vált el a másiktól, mert már nem érezte az ajkait.

Behunyt szemmel feküdtek még mindig, s egymás szájából lélegeztek, de hirtelen ugrott volna fel a fekete, ha Harry keze nem akadályozza meg benne.

-Nehéz vagyok, Harry. – zsörtölődött, de a másik még mindig szuszogva, lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcán tartott Őt.

-Nem vagy az. – rekedtes hangja hallatán minden egyes alkalommal beleremeg. Imádja.

-Harry? – a szólított kinyitotta a szemeit, s kérdőn nézett az előtte lévőre.

-Zayn. – csodálattal bámulta az alatta fekvő, homokkal piszkított férfit, s most, hogy ilyen közel voltak egymáshoz, fel tudta fedezni arcának minden egyes mozzanatát.

-Kedvellek, Harry! Nagyon és tudom, hogy ez elég fura, hisz mégis három hónapja ism…-Harry előrehajolt és vigyorogva betapasztotta saját ajkaival Zayn-ét, aki a meglepődöttségtől mozdulni sem bírt, de ismét érezte azt az ismerős, kellemes érzést, ami hatalmába keríti, s átadta magát annak. Még a gondolkodása is kikapcsolt közben, míg a finom ajkak bekebelezték övét. Megunhatatlanul bele volt esve.

-Szeretlek. – Zayn meglepődve kerekítette ki a szemeit és döbbenten a  piros, fénylő, duzzadt ajkakkal szemezett. De Harry mohazöld íriszei sokkal jobban felkeltették az érdeklődését.

-Sz-szeretsz? – Harry csupán bólintott tétován, s nem tudta milyen reakciót kap majd. –D-de, hiszen még alig ismersz. Ez…-tápászkodott fel közben, s kereste a magyarázatot kusza gondolatai közepette, ami erre a válaszra késztette Harry-t.

-Fogalmam sincsen, miért. De nem tudom elmagyarázni az érzést sem. Egyszerűen boldogabbnak érzem magam, ha a közelemben vagy. Mindig tudod, mikor van rád szükségem, legyen szó bármiről.- utalt itt a minapi villanykörtés esetére. – Még nem érzetem ilyet sosem, de tudom, hogy szükségem van rád. Miattad van ez. – Zayn minden rezdülését figyelte a fiatal férfinak, s kétségbeejtő válaszokat szőtt a fejében.

-Ez csupán a megszokás, Harry! Három hónapon keresztül voltam melletted folyton, ez csupán ragaszkodás. – Harry hevesen rázta a fejét.

-Nem! Hogyan lehetne? Hisz már akkor, egy hónap után, a kávézóban meg szerettelek volna csókolni. Bármikor velem vagy bizsergek és minden pillantásodért, mosolyodért epedezek, s megváltásnak érzem ha viszonzod vagy csak megadod nekem. – Harry Zayn-nek háttal állt így nem is láthatta a férfi reakcióját. – Egyetlen embert sem néztem meg az elmúlt három hónapban, mert ha a szerelemre vagy a testi kapcsolatra gondoltam csak te jutottál eszembe. Hiába voltak ott a rémálmok, a családi háttér és a múlt, mindig te voltál ott és segítettél, ezzel még jobban rásegítve ezzel arra, hogy visszafordíthatatlanul belédszeressek. – Harry már – már a sírás határán volt, mert egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy Zayn nem fogja fel, hogy szereti.

Hirtelen fonódott köré két erős kar, melyek megfordították, s Zayn testéhez húzzák. Felnézett a feketére, s csupán annyit tudott kiolvasni a szeméből, hogy nem haragszik. Nem mérges, s talán hisz neki.

-Tudod. Sokszor éreztem a közeledben, azt amiket most te felsoroltál. Viszont én sosem fogtam fel annak, hogy szerelmes lennék beléd. Ahhoz…ahhoz még idő kell, viszont nem tagadom, hogy kedvellek. A csókunk volt a legjobb élményem az életemben, s idiótán hangzik, de a legelső igazi csókom is volt. Adsz esélyt arra, hogy szerelmes legyek beléd? – Harry megkövülten állt Zayn előtt és szóhoz sem jutott. Nem hitte el, hogy ezt hallja. Tudta jól, hogy abban a korban vannak még, mikor az emberek tisztelik a másikat és nyíltan beszélnek egymással, viszont ennyire érzelmesen még nem beszélt senki, nem gondolta régimódinak, ha az is volt, mert annyira jól hangzott Zayn szájából, hogy azonnal meg szerette volna csókolni, hogy ismét éreztesse a másikkal azt a jó érzést, melyről az imént szavalt.

Oda is hajolt a másikhoz, egészen közel, s szinte a még mindig duzzadt ajkakra mondta a szavait.

-Persze, hogy adok. Még többet is. – ismét ráhajolt a finom ajkakra, és alig hitte el, hogy ez vele történik. Annyira szereti, hogy tényleg felüdülés ha meglátja, ám hogy erre csak most jött rá…borzasztó.

Zayn ismét érezte azt az érzést, melyet már megtapasztalt pár perccel ezelőtt, s az sem tudta nagyon foglalkoztatni, hogy már alig érzi az ajkait, mert Harry olyan érzést mutatott meg neki, amit eddig sosem tapasztalt. Hihetetlen.

-Képes vagyok téged szeretni, Harry!

1996. január 13; London

Harry Styles életében nem volt még ilyen fáradt, mint akkor, mikor hajnali öt órakor Zayn születésnapi ajándéka után. Nem szoktak hosszú, durva szeretkezésekbe kezdeni, mert egyikük sem az a türelmes fajta, de most, mivel Zayn születésnapja volt, kénytelenek voltak. Harry jobban kimerült attól az egy aktustól is, melyet órákig húztak, mint a szokásos kettő – háromtól, melyet lerendeztek két órán belül.

De Harry is és Zayn is tudta mi miért van. Akkor, mikor január legelső napján megkérdezte, kedvesét, hogy mit is vár az idei évtől, csupán annyit mondott: Bátorságot.

Zayn egyből értette mire is gondol a férfi, s sok – sok újévi csókban részesítette szerelmét, hogy elfeledtesse az elkövetkezendő hónapokat. Szerelme. Szerelmévé nőtte ki magát Harry, bizony. Zayn csak sületlen és tétova volt bevallani, még magának is, hogy Ő már akkor szerelmes volt a férfiba, a társába.

Akkor jött rá, hogy ez valószínűleg nem más, mint szerelem, mikor Harry-t kezdte keresni az emberekben, akikkel találkozott. Mindenhol azt leste, merre is találkozik egy ugyanolyan hajszínű férfival, mint Harry-é, vagy hol lehet kapni egy ugyanolyan csizmát, mint Harry-é. Ez méghozzá egyazon évben volt, mikor Harry-vel megismerkedett. Azon a télen. Ami már több, mint egy évvel ezelőtt történt, mégis olyan közeli élmény.

Egyszerűen hazasietett, a közös autójukkal a közös házukba, s lepakolta a bevásárolt holmikat az asztallapra, majd elkezdte keresni szerelmét.

„Harry? Hazaértem! – teljes csen honolt a házban, de ha jobban figyelt, akkor a hálószobából halk jangok szűrődtek ki. Zayn egyből oda vette az irányt, s bekukkantott. Elmosolyodott, mikor meglátta Harry-t és a macskát, Scott-ot az ágyon hemperegni. Hirtelen csapta ki az ajtót, mire Harry leesett az ágyról. Zayn jó szokása nem maradt el sosem, mindig megijeszti a fiatalabbikat.

Mérgesen állt föl és porolta le a fehér pulóverét. Zayn csak nagy vigyorral az arcán közeledett felé, de Harry ujjait bebújtatta a meleg pulóverbe és összefonta a karjait.

-Miattad fogok szívinfarktust kapni egyszer. – Zayn csak felnevetett és csóválta a fejét, de nem szólt semmit. Odasétált Harry-hez, s két keze közé vette az arcát, majd egy forró csókban részesítette a férfit. Még mindig, ennyi idő elteltével is képes ugyanolyan beleéléssel és odaadással csókolni.

-Mi újság? Mi volt ma? – kérdezte Harry, majd lefelé vette volna az irányt, hogy kicsomagolhassa a hozott holmikat, de Zayn egy mozdulattal utánakapott és ugyanabba a helyzetben szorította magához ismét, ahogyan pillanatokkal azelőtt voltak.

-Rájöttem valamire. – hüvelykujjával a kissé borostás arcot simogatta, s Harry azt sem tudta mi folyik itt, Zayn ritkán viselkedik ennyire romantikusan, bár kimondottan az a fajta, aki híve ezeknek a dolgoknak, de sosem vitte túlzásba. Most bizonyára rátört az érzés hiánya, de ezt Harry sosem panaszolta neki, imádta, mikor ilyen vele.

-M-mire? – Harry le sem tudta venni a szemét Zayn ajkairól, melyek már annyira közel voltak hozzá, hogy be kellett bandzsítania.

-Arra, hogy eszeveszettül szeretlek, Harry! Mindened, eszeveszettül. –folyton egy – egy puszival pecsételte meg igazát. – Sajnálom, hogy eddig nem mondtam. Én voltam a vak, s magam sem ismertem fel, mennyire is fontos vagy, hogy mennyire szeretlek. –Harry szemei könnyben úsztak és alig hitte el amit hall.

-Nem érdekel, eddig éreztetted velem, és ez bőven elég volt nekem. Én is szeretlek! – és úból egy finom csókot váltottak, melyet sosem fognak megunni.”

Zayn most, ismerkedésük után majdnem két évvel is érzi, hogy ugyanolyan kedvvel megy haza Harry-hez, és ugyanolyan imádattal, csodálattal néz rá. Akkor is, ha Harry kiborul, akkor is ha Ő dühös és akkor is ha mindketten sértettek.

Zayn sosem felejti el, hogy először, mikor Harry mellett aludt, mennyire nyugodtan és kellemesen aludhatott. A második alkalom már nem volt annyira gondmentes, mert ismét rémálmok gyötörték Harry éjjelét, de akkor kivételesen ott volt neki Zayn, aki felébresztette és egy nyugtató csókkal csillapította heves szívverését. Azóta mindig Zayn mellet aludt és érdekes mód, egy darab rémálma sem volt sosem, pedig ismeretségük óta eltelt két olyan nap is, mely a tragédia évfordulója volt.

Zayn akkor is ott volt Harry-nek és segítette, ahogyan csak tudta.

Mert szerette.

„A jólét érdekében mindig hamar le kell feküdniük, mert a boldog életre kipihenten kell ébredni!”